A sokak által ismert latin közmondásról kevesem tudják, hogy eredetileg honnan származik, illetve, hogy valójában mit is akart sugallni az író ezen mondatával. Cicero a De Oratore című művében felvetett filozofikus kérdése[1] mára már egy egyszerű kijelentéssé silányult.
Az idézet
lényege tulajdonképpen az, hogy a régi emberek hibáiból és erényeiből sokat
lehet tanulni.
Knausz
Imre Ciceróhoz hasonlóan többek között arra keresi a választ, hogy lehet-e
tanulni a múltból, és ha igen, akkor pontosan mit?
A
történelemtanítás céljairól című műben felvetett kérdés egy
igen fontos fókusz pont, mivel a múlt határozza meg jelenünket, és a múltban
hozott hibás döntések elkerülésével talán egy jobb végeredmény születhet az
egyes problémák megoldása során. Általános tény, hogy minden döntésüknek
következményei vannak, az azonban koránt sem biztos, hogy mi lesz azok végkimenetele. Azáltal, hogy párhuzamba állítjuk a múlt történéseit a
jelennel, könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy a múlt ismerete nagyban
segítséget nyújthat a jövő feltárásában. A környezet változása, és az idő
múlásának következtében persze kevés az esélye annak, hogy egyazon eseménynek
– már ha találunk ilyet – ugyanaz lesz a következménye, mint egykor. De
általánosságban véve, mégis arra a következtetésre juthatunk, hogy múlt nélkül,
nincs jövő sem, illetve, hogy a múltban hozott döntések határozzák meg jelenünket,
s így a jövőnket is
.
Tulajdonképpen
a múltban hozott döntések vezettek oda, s arra a pontra, ahol most tartunk. Az
író szavaival élve: „A történelmi múlt ismerete nélkül nem érthető meg a
jelen. (…) a történelem az ok és a jelen
az okozat, igazán csak a jelen méltó a megismerésre, a történelem a jelen
megértésének eszköze.”[2]
Minden a múltban átélt döntésnek megvan a maga következménye, ami egyrészről
lehet jó, vagy akár rossz is. Éppen ezért értelmetlen olyan dolgokon
gondolkozni, hogy mi lett volna ha…? Habár
múlton nem áll módunkban változtatni, de jövő egy nyitott könyv így azt
írhatunk bele, amit „szeretnénk”.
Igaz
a mondás, hogy „ha zsákutcába jutsz, vissza kell térned a kezdetekhez, hogy
megtaláld az utad”, de tény, hogy az esetek túlnyomó részében az emberek újra
és újra elkövetik korábbi hibáikat. Ez pedig egy újabb a korábbihoz igen
hasonló sarkalatos kérdést vet fel. Ha nem tanulunk a múlt hibáiból, akkor
miért tanuljunk történelmet?
A történelemtanítás mibenlétét az identitás formálás és az
általános műveltség elérése között lehet elhelyezni. Azáltal, hogy az egyének képesek rekonstruálni múltat, nemcsak, hogy megteremtik a nemzetté formálódás
lehetőségét, de elvetik a közös kultúra magjait is. A történelem tanítása és
tanulása voltaképp nem más, mint az első lépcsőfok önmagunk megismeréséhez. A történelem ismerete, valamint a műveltséggel való
összefonódása magától értetődő, elvégre is nélkülözhetetlen tudnunk a
nemzeti ünnepeink mibenlétét, a kultúránk, a szokásaink eredetét, és mindazt, ami azzá tesz bennünket, akik vagyunk. A kollektív nemzettudatot, mint már fentebb említettem, a műveltség táplálja a legjobban így mindenképp
szükséges érteni és közvetíteni azt.
[1]Cicero: De
Oratore 2.36.1. „Historia vero testis temporum, lux veritatis, vita memoriae,
magistra vitae, nuntia vetustatis, qua voce alia nisi oratoris immortalitati
commendatur?" - további érdekességekért kattints ide
[2]
Knausz Imre: A múlt kútjának tükre
A történelemtanítás céljairól. Miskolc, Egyetemi Kiadó 2015. 18. o. - a könyv digitalizált formában elérhető itt
